Március 15-e minden magyar számára a szabadság és a hazaszeretet ünnepe.
Elgondolkodtak-e már azon, hogy vajon mindannyian ugyanarra gondolunk, mikor szabadságról és hazaszeretetről beszélünk?
Hiszen jelenleg oly sok méreg szivárgott le a politika háborúságaiból az emberek lelkébe, hogy néha attól lehet tartani:
közös értékeink kimondása többé semmit nem jelent.
Ezért mondom ki még egyszer:
Március 15-e a szabadság és a hazaszeretet ünnepe.
Ezzel az ismétléssel akarok hitet tenni amellett, hogy létezik a szabadság és hazafiság olyan jelentése, melyre minden magyar bízvást támaszkodhat.
Ezzel az ismétléssel akarok hitet tenni amellett, hogy nekünk, magyaroknak éljünk itthon vagy idegenben szent feladatunk megtalálni e szavak elveszett jelentését, tartását. Mert a szabadság és a hazaszeretet képezi nemzeti létünk alapját. A szabadság kibontásának programja, a szabadság feltételeinek építése adja a politika célját. És a hazaszeretet valódi megélése, a nemzetért viselt felelősség adja a célt megvalósító közös akaratot.
Az akaratot az összefogásra, a türelmet a másik meghallgatására és hitet, tettrekészséget hazánk jobbítására. Mi nem csak jobban akarunk élni, de jobbá is akarunk válni.
A két érték feltételezi egymást: szabadság nélkül vak marad a nemzeti összefogás, nemzeti összefogás nélkül erőtlen marad a szabadság. 1848-ban a magyarság megvalósította a szabadság és hazafiság nagyszerű szintézisét. A nemzet korra, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül testvériességen és társadalmi igazságosságon alapuló hazát akart. Batthyány, Kossuth, Széchenyi, Deák, Eötvös, Petőfi, Arany Vasvári, mind-mind a maga területén vette ki részét a munkából, harcból, és életük, sorsuk példája örök mintaként állhat előttünk 160 év múltán is. Könnyű volt nekik, mondják manapság jópáran, hiszen a könnyen megfogható, közös ellenség erős egységbe képes forrasztani minden közösséget, minden nemzetet. Ez azonban 1848-nak csak a felületes olvasata. Hiszen a reformkor nagyjait, a diétai ellenzéket, a józan konzervatív főurakat, a pesti fiatalokat nem a közös ellenség, hanem a közös cél forrasztotta egységbe, s az érte vállalt értelmes áldozatvállalás Jellasics vagy Windisch-Grätz hadai még messze voltak, a politika előtt álló feladatok viszont nem tűrtek halasztást.
A történelem hívó szavára nemzetünk legjobbjai egyszerre kapták fel fejüket. Nem véletlen, hogy a 12 pont körül napok alatt a márciusi ifjaktól István nádorig mindenkit átfogó nemzeti közmegegyezés formálódott ki. A konszenzus eredményeképpen április 11-én az uralkodó nem tehetett mást, mint hogy szentesítette az utókor által „áprilisi törvényeknek” nevezett intézkedéscsomagot.
Az áprilisi törvények rakták le a polgári Magyarország alapjait.
Az áprilisi törvények teremtették meg az egységes Magyarországot.
Az áprilisi törvények bontották le a feudalizmust és indították el hazánkat a piacgazdaság útján.
Az áprilisi törvények rögzítik a polgári államberendezkedést, a népképviseleti országgyűlést, a felelős kormányt.
Napestig sorolhatnám, milyen eredményeket értek el 160 évvel ezelőtt alig egy hónap alatt. A mából nehéz is felmérni a tettek elképesztő történelmi súlyát, az ezeket végrehajtó államférfiak hatalmas formátumát. ’48-at valóban óriások teremtették. Ma szinte minden nap kiáll elénk egyik vagy másik pártból valaki, aki azt harsogja: „új reformkorban élünk”. Felemlegeti a régi nagyokat, de szavai üresen csengenek, mert hiányzik belőle a valódi karakter, a valódi történelemformáló alkat, a nemes szándék.
Mert 1848 tanulsága az, hogy egy kis nemzet is lehet erős, ha tagjai összefognak. De az is ugyanilyen tanulság, hogy az összefogás csak akkor ér el eredményt, ha annak az egész nemzetet szolgáló célja van. Zászlólobogtatással, vekkercsörgetéssel, vagy a „reform” szó imamalomként való ismételgetésével még soha senki nem ért el valódi eredményt. A retorikai vagy felhővárak építgetésének hiábavalósága 1848 szereplői számára világos volt, mára azonban feledésbe merült.
Ugyanígy feledésbe merült az „összefogás” valódi jelentése is. Ma sokan összefogáson azt értik, ha valaki szó nélkül, saját értékeit és véleményét feladva masírozik be valamely zászló alá. El tudják Önök képzelni, hogy szenvedélyes vitáik után Széchenyi és Kossuth azért egyeztek ki, hogy a maguk táborába kényszerítsék be a másikat? El tudják Önök képzelni, hogy Batthyány és Petőfi azért küzdöttek, hogy egy frakcióban ülhessenek? Képtelenség.
Nemzetünk nagyjai azért fogtak össze, mert felismerték a történelmi pillanatot a cselekvésre. Azért fogtak össze, hogy ezt a történelmi lehetőséget nemzetünk megragadhassa. A jelenkor politikájának terméketlensége pont azon történelmi program kudarcát vetíti elő, melyért 1848 hősei oly kitartóan küzdöttek.
Egyre többen fordítanak hátat a közéleti vurstlinak, és ezekre a kiábrándult emberekre egyre több önjelölt megváltó és hivatásos forradalmár leselkedik.
Ők már nem Petőfi, Jókai vagy Vasvári Pál szabadságvágyával és nemes hazaszeretetével szívükben akarnak változást, hanem a XX. század legsötétebb bugyraiból előfortyogó indulatokkal eltelve az erőszak és a félelem uralmát hirdetik. Világosan ki kell mondanunk, ezeknek az erőknek semmi köze ’48-hoz, semmi köze a magyar polgárosodás történelmi programjához.
Ma mindennél nagyobb szükségünk van arra, hogy meghalljuk 1848 üzenetét. Immár 20 éve, hogy először arcunkon érezhettük a rendszerváltás fuvallatát, amikor sokan bizonygatták: a márciusi ifjak bizony nem küzdöttek hiába! De mit látunk ma?
Kérdem én: vajon ma hány közös pont mögé tudnánk egységesen felsorakozni? Hány olyan pontot találhatunk, amelyben lenne esély egy összenemzeti megegyezésre?
Ma – tisztelt Hölgyeim és tisztelt Uraim, hány olyan közös célt tudnánk megfogalmazni, melyben - ha nem is mindenki -, de a túlnyomó többség egyetértene?
Ma – tisztelt Hölgyeim és Uraim – hány olyan kérdést tudnánk említeni, melyet az egyébként ellentétesen gondolkodók sem vetnének el azonnal?
Ma – tisztelt hölgyeim és Uraim – mi tehet bennünket ismét képessé arra, hogy magunk mögött hagyva ön-sorsrontó ellentéteinket, végre ismét a hazánk, a közösségünk, mi több, a magyarság felemelkedése érdekében cselekedjünk.
1848 hőseit nem csak a közös ellenség volt képes egymás mellé állítani, hanem az a történelmi felismerés, mi áll Magyarország érdekében, mi szolgálja a fejlődést, és azt milyen módon lehet valóságra váltani.
A társadalmi vita akkori színterein olyan politikai kultúra uralkodott, amelyre ma Magyarországnak igen nagy szüksége lenne. A meggyőzés, észérvek csatáztak az észérvekkel, nem 10 másodperces szlogenek szlogenekkel. A cél egymás meggyőzése volt – de csak a másik fél meghallgatása után.
Egymás meggyőzése s nem mindenáron való legyőzése. Ezt a politikai és vitakultúrát azonban nem lenne olyan nehéz visszacsempészni mindennapjainkba.
Csupán vissza kellene térni a tiszta forráshoz. Úgy vélem: a más vélemény meghallgatása, megfontolása, majd az eltérő álláspontok kulturált ütköztetése olyan egyszerű lépések sora, amelynek megtétele ma mégis oly nehéznek és távolinak tűnik.
160 év telt el 1848 büszke tavasza óta és két évtized a békés rendszerváltás lelkesítő, reményekkel teli időszaka óta. Mindkét történelmi esemény mozgatórugója egy közös cél elérése volt. Ma sem áll más út előttünk, mint a közös, össznemzeti célok megtalálása, szolgálata. Tisztelt egybegyűltek, tisztelt ünneplők!
Itt az ideje, hogy egy pillanatra megálljunk, s meghalljuk e felemelő idők üzenetét.
Forrás: mdf.hu
